Élet és politika

Már 41 éve, március havában temettük el szüleimet, ott a bözödi Cinegető dombjában, tűskés akácfák övezik megboldogult Mózsi által készitett kettős sirt. Mozsi, ő Vajdahunyadon porlad, már 21 éve, egyszer láttam sirját, olyan románosan pléhvel bevont siremlék jelzi, itt nyugszik Tordai Mózes, a nyughatatlan lelkű, szüleiért, testvéreiért rajongó feledhetetlen, nagylelkű barát, önzetlen, segitőkész testvér, rokon.

Töprengek. Kora reggel van.Március 14. Ma nyugdijat kapunk, ketten az asszonnyal,216O lejt.Az elég, csak kapjuk sokáig, hallom hatalmas életkedvű komám, huncut bajusza alá rejtett mosolygós ábrázatú szentenciáját, csak sokáig kapjuk, elég közköltségek fizetésére, a mindennapi betevő falatra. Sporolni belőle nem lehet, de kinek is sporolnánk, a gyerekek, köszönik, jól vannak, s legalább nem veszekednek a hátrahagyott vagyonon, mert a legtöbb bajt a pénz okozza, akkor is ha nincs, de akkor is ha van.

Fura világot élünk. A pénz megrontotta az erkölcsöt.Hajdanán nem volt ilyen nagy értéke a pénznek. Apámék nyolc gyereket neveltek fel, állandó jellegű pénzforrás nélkül, három és fél hektár mezőgazdasági területen termelték meg a betevő falatot, s még az özvegyen maradt testvére családját is. Egy-egy tehenük volt, azokat fogták össze. Lassú, de hűséges állatok. Kérödzve adták le a tejet, ami valamennyiünk alapeledele volt. Anyám sok változatban tette az asztalra. Dézsában savanyitotta, sokszor nem volt idő megvárni mig megsavanyodik, ki kellett lopni belőle, más hiján, de ha megsavanyodhatott, kiküpülte, olyan fenséges ize volt puliszkával, hogy utána egy cm-i kolbász elég volt, csak arra való, hogy ne mondhassuk, nem ettünk zsiros ételt.

Nagy a szülőföld vonzása.Ott, abban a kicsi faluban, lehetetlen volt fövőt elképzelni, menni kellett valamerre, szerencsét próbálni. Nem volt olyan mesés a szerencsepróba, csak a hányódtatás volt mesebeli, de nem lett királyfi belőlünk, a kezdeti szenvedés hosszúra nyúlt, most 7O évesen látom halálunkig fog tartani a szenvedés és fejünk fölött lóg a Democlész kardja, hogy örök félelemben éljünk. 

Miért lebeg szemünk előtt az elhalt szülők emléke? Ennyi évtized után, miért jelennek meg naponta és egyre gyakrabban? Keresem rá a választ. Keresem. Talán azért, mert olyan korán és hirtelen távoztak, hogy nem volt időnk megbeszélni a hogyan éltünket. A 64 évesen elhúnyt apámnak nem mondhattam meg, hogy mennyire csodáltam erejét, szótlan küszködését a nyomorral, amit a két világháború utánni kommunizmus zúditott ránk. Hogy , milyen áhitattal hallgattam szalmapucolás közben a Köpecbányáról gyalog hazatérés kalandos mozzanatait és,...milyen áhitattal nyeltem le a torokfájás gyógyitására beadott, a bányában ráadott kockacukor petróleummal átitatott darabkáit, tudtam, hogy hősiességemért, kegyetlenül ingerlő volt a petróleum,kapok még egy-két kockacukrot, pedig anyánk, mint családi ereklyét őrizte, még a nehéznél is nehezebb időkre.

Kegyetlen és mostoha világ volt, mégis, most évtizedek távlatából, úgy tűnik tündéri élet, mert kicsivel beértük és örvendeni tudtunk a kicsinek is. Ha nyáron éhesek voltunk, aszomszéd kert alól kiásott csicsókát rágtuk nagy élvezettel és soha nem esett olyan jól semmi, mint a kertünkből leszakitott paradicsom, megnyálazva, hogy ragadjon rá a tenyerünkben nedvesedő só.

Anyámat hogy feledhetném? 57 évesen, megöregedve, ráncosan szivbetegként bélcsavarodással halt meg apám után négy napra. Brassóba indult, a fiú testvéreimhez, onnan kellett volna Almásra jönnie, soha nem ért ide, nem láthatta a helyet ahová fészket akartam rakni, új hazát, házat keresni, hogy itt legyek valahol otthon. Nem igen fogadtak be, úgy őszintén, igazán. Nem olyan nép ez. Talán, mert elkényeztette az élet, meg a nagyjai, mint Szabó Gyula, Bencző Dénes. De, ők, a nagyok, az Almást szeretők, tudjuk-e, hogy élték meg hatalmas almásszeretetük kálváriáját. Szabó Gyulát, az irót, aki, bár Kolozsváron élt, sosem szakadt el Almástól, Havanna fényeihez hasonlitotta a Nagymál, vagy Gálhegye tetejéről oly sokszor szivsazorongva megszemlélt szülőfalut, megörökitette a humorban oly gazdag hagyományokat,elfelejtette a nép, temetésére is kevesen mentek el, mert "Gyula bátyánk irogatott, mi meg nem olvasgattunk",hangulata élt és él még ma is.Művelődési hajlékot neveztek el róla és egy kopjafa áll sirja fölött, "Itt nyugszik SZABÓ GYULA iró". 

Bencző, a Pap, Csomafalvára költözött, nem a legmeghittebb körülmények között, lányához. Élve eltemették, már csak eg-két barát, meg az öregek emlegetik, azt az embert, aki 43 évig szolgálta faluszülötteit és egy fejjel nagyobbnak képzelte őket, mint az átlag emberek.

Könyörtelen a sors, gyarló az ember és feledékeny. Ma, már az én munkásságomat sem értékelik. Azt mondják semmit sem tettem, pedig, hej...de hagyjuk, ők is megvénülnek, ők akik azt örökölték, hogy a volt tanárt, osztályfőnököt le kell köpni, pofon kell vágni, meg kell alázni, hogy lelki romjain a mi gyarló lelkietlenségünket emeljük piedesztálra.

Jól elkalandoztam szüleim sirjától, pedig oda vágyom, leülni a betonkeretre, elmélkedni, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen anyám elkékült szája, beesett arcának mély időelőtt megjelent ráncai, köténye alatt összefogott kezeivel hircelve, levegő után kapkodva jött a Tordai szoroson hegyre, hogy utolsó garassait oda adja egyetemre készülő fiának, aki semmit nem tudott visszaadni a rápazarolt életért cserébe.

Nagy reményeket fűztek a magyarországi úthoz, hisz az asszony szeme-fényéről van szó, mert sok rettenetes betegség van, ami támadja az embert, de a szembetegség, a laukoma,a zöldhályog, a legrettenetesebbek közé tartozik.Jól mondá Józsi bá, a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék. Hát a betegségek között is van sokféle nyavaja, de a szem az szem, azzal látni kell, olvasni, tv-ni. Amikor az a veszély fenyeget, hogy rövid idő után nem láthatod Isten szép napját, akkor minek jön fel naponta az égre? A szembeteg embernek semmi sem olyan drága, mint a szeme világa, hisz ő már tudja milyen féltve őrzött kincs "úgy vigyázz rá, mint a szemed világára", mondjuk gyakran, ha valami nekünk kedves, féltve őrzött kincset rá akarunk bizni valakire..

Nagy reményeket fűztek, hires szemorvoshoz küldték az itteniek, a székelyföldi orvosok, menjen néni, ha van módja, műtesse meg a szemét, ott Pesten a hires profeszornál, a Semmelweis Egyetem előadó tanáránál, kedves, udvarias s főleg elhivatott, vigyen forintot, úgy 1O.OOO a vizsgálat, 3O:OOO a műtét, este már engedik is haza.

A pénz kikerült, az út is összejött, ismerősök várták, akik szeretik Székelyföldön, gyakran jönnek, egy nép sarjai vagyunk, egy nyáj, egy akol, hogyne segitenénk. A régi impozáns épület, tekintélyt parancsolóan néz végig a Mária utcán, homlokzatán nagybetűs felirat, régi gyöngyözött betük "SEMMELWEIS EGYETEM". Kellő alázattal közelitik az épületet, jólnevelten érdeklődnek a dr úr után. Nem dr., Profeszornak kell szólitani, ez kényes kérdés, vigyázni kell, még mag találják sérteni...Sorszámot kell kérni az emeleten. Mondják, telefonon már bejelentkeztek, teciktudni Erdélyből érkeztünk, van nemzetközi egészségbiztositó kártyánk. Az nem érvényes csak Romániára, jön a jeges válasz, de kicsiségen nem akadnak föl, hisz az asszony nem ember, nem kell szentirásnak venni, amit az üveg mögött ülő kisasszony mond. "Fizetni ide jöjjenek vissza, azzal nyomultak le a lépcsőn az alagsorban, ott a folyósó végén balra, irja az ajtón "laukoma". Leülnek, több ember várakozik. Nagy a kiséret, férj, leány, vő együtt a szemét féltő beteggel, valamennyien idegesek, de nem mutatják, nagy a remény, sajnos nem mint a mesében, itt az vész el a leghamarabb. Szólitják, a férj kérdezi ő bemehetne-e. Csak 18 éven aluliakkal, a hölgy már többnek látszik, persze ő már hatvanöt. Egyedül megy be, a többiek biztatóan néznek össze. Jó lesz. Közben nagy a forgalom, egy hallássérült hangosan beszélget, látszik világjárt hölgy, csak ne mondaná olyan hangosan. Megjelenik egy középtermetű férfi, úgy 55 évesnek tűnik, otthonosan mozog, rá se néz a hallássérült hölgyre mikor elhalad mellette. "látom, észrevettem, hogy itt van, majd szólitom" röppenti vissza a hangot, aztán eltűnik a "laukomás" ajtó mögött. Nem kell sokáig töprengjünk, a "hangos", rangos nő "látja, megismert, ideszolt, sok a baja, nagyon elfoglalt. A "profeszor", villan át az erdélyiek agyán. Nem néz ki belőle, sugnak össze. Máris érkezik a nő, letörve "ez a kicsi termetű férfi vajon ki lehet,olyan pofátlanul beszélt az egyik orvosnővel, képzeljétek azt mondta neki "ébredjen már föl és kezdjen el dolgozni, csak nem akarja, hogy én dolgozzam maga helyett". Az a profeszor úr, mondják a kisérők. Jajistenem, semmi jót nem látok ki belőle. Még háromszor behivják, gyorsan szabályszrűen megy a vizsgálat, aztán megjelenik a profeszor, szólitja a betegeket, elejükbe megy kezet fog, tessékeli be szerre őket. Az erdélyi nő már megint kint van. Inti, hogy még nincs vége, csak vizsgálták, a proffal még nem beszélt, aztán őt is hivják, nem jön senki elébe, tiz perc múlva könnyes szemmel jön ki, "nem tud segiteni, azt mondta, "nem tudok csodál tenni, maguknál Romániában nincs egészségűgyi kezelés, egy profeszor van Jasiban, aki ért valamit a laukomához, más senki, én nem műthetem meg, nem tud utókezelésre bejárni, maguknál nincs utókezelés, ahhoz itt kell lakjon Pesten, nem tud ide bejárni, nincs mit csináljak, menjen haza! Hiába járt kilenc évig szemvizsgálatra, a papirjaiból nem tudok semmit kiolvasni, menjen haza..Dermedt csend. A székelyek meghunyázkodva vonulnak ki az utcára. "Fizetni ide jöjjenek vissza", jut eszébe a férjnek. Megy fizetni. Nem lehet, papir kell lentről. Hát nem küldték fel, Nem. vissza az alagsorba. Jön a profeszor, nem néz rá csak megfogja a kezét, nedves, hideg az érintése. Ja, fizetni, mindjárt jön egy aszisztensnő, álljon itt meg, vele megbeszéli. Már ott sincs. Az aszisztensnő jön. "Menjen fel az emeletre, ott körben. Fizet. Pontos pénzt kérek, semmi pénz nincs a kaszában, 4.O3O forint. Hol váltson? Oda ad egy ötezrest, tegye el, nincs apróm. Maradjon. Morgolódva távozik. Az utcáról felnéz a nagybetűs irásra... SZEM-ELVÉSZ EGYETEM. Igen itt a hires profeszor szentenciája, csodákra nem vagyok képes. Istenem, csak nem veszitettem én is el a látásomat, mikor mentünk be , mintha nem ez lett volna az impozáns épület homlokzatára irva, csodákra nem vártak, legalább egy emberi szó, az jól esett volna , Szemelvész Profeszor úr. Mi székelyek sokat adunk a jó szóra, az szerint értékeljük az embereket. Nagyrabecsülésünk elmaradt, s még sok minden, sok...minden!

Már rég nem irtam semmit. Olyan lett ez a blog is , mint egy kiégett csűr, hamu és korom,imitt-amott egy-egy bejegyzési "csonk", erről-arról, gondokról, bajokról. Talán senki sem olvassa, talán igen? Nem irok, mert amit irhatnék sokaknak sértő, minek gyűjtsem a haragosokat? Van elég. Arról irjak, hogy a kiskirályok helyi nagykirályokká váltak, hogy öntömjénezik magukat és, hogy a választó polgárt semmibe se veszik?

Láttam pompázó irodában döjfösködő közösségvezetőt, s irodája előtt a friss, de már lyukatos aszfalton kupacokban hevert tehénürüléket, s mindjárt az jutott eszembe, amit már régóta tudok "szar a világ", de mitől szar? Igen, ki kell mondani a vezetőktől, kicsiktől, nagyoktól. Azoktól, akik se vezetni, se visszalépni nem tudnak, mert szeretik, s meghalnának, ha nem ott, abban a tehénszaros világban mondhatnák naponta: az én falum, az én városom, az én megyém, az én országom, az én népem. Az, a tiétek. Ha igen, akkor tessék sürgösen beismerni, ti is tettétek tönkre, ti az euromilliós tolvajok, s mi az éhbéren tengődők énekeljük a "kutyák dalát".

Olvasom, én marha, a tulipédián dicső, hőnszeretett, a népért dolgozó választottjaink anyagi bevallásait. Ha van még hozzám hasonló, olvassa csak el, hogy gyűlnek az ingó és ingatlan vagyonok, hogy működik a fiam, leányom cége, néha a testvéré, az apáé, amelyekben "nekem" csak részesedésem van, csekély. Meg lehet tapasztalni, nem ezt nem irom le,  mit lehet megtapasztalni, látható egy sincs közöttük, aki szegény, s ha nincs, hogy tudnának a szegények érdekében munkálkodni? Sehogy.

Azt kell mondanom jól tette a Teremtő, amikor látva az emberek fékezhetetlen kapzsiságát hamar megteremtette a Dénéát, ezt a" lopottalmát" begyűjtő artériás monsztrumot. Csapjon le, égesse fel még az irmagját is a korrupciónak. Emlékszem, évekkel ezelőtt megkeresett egy ismerősöm, akkor még aktiv pedagógus, iskolai könyvtáros voltam, "hallod-e, te tanár úr, van-e a könyvtárban idegen szavak szótára?" Van, mondom rosszat sejtve, de mi érdekel, hátha tudnék segiteni. "Nagybátyám, ma reggel veszekedett a feleségével, ő szokott különleges szavakat használni, és azt mondta "Ida, te Ida, te egy-egy korrupt vagy". Ja, mondom én, te azt akarod tudni, hogy Ida nénéd mi? Ez az, látszik tanár vagy mindenbe bele látsz. Persze, nem kell magyaráznom, a "barátom" enyhén kapatos állapotban volt, kétségeim voltak, különben jó emlékezőtehetséggel rendelkezett, gondoltam "elkalandozott, Tőle hallottam azt is, hogy még arra is emlékszik, amikor az anyja fogta a felemelt két kezét és mondta neki " áll a baba, áll". 

Nézd,mondom én apai hangon, a korrupt szó azt jelenti, hogy valaki megvesztegető, megvesztegethető, általános romlottság. Nagybátyád túloz, ez a szó nem az Ida nénéd féle falusi asszonyok jellemzésére került be a szótárba. De, jó elgondolkodni rajta.Mai társadalmunkra inkább ez az utóbbi, az általános romlottság a jellemző. Persze, az emberek veleszületett tulajdonsága,azaz, mindnyájan önzőnek, megvesztegethetőnek, romlottnak születtünk,már kicsi korunkban gyakoroljuk az ez az enyém, ez is az enyém játékát, aztán a felnőtt korban, ki mennyihez jut hozza, annyit mondhat magáénak. A "jut hozza" itt a kérdés, mert tisztességes úton nem sok mindenhez jutunk hozza, igy indul be a tisztességtelen módszerek arzenálja, ami az általános erkölcsi romlottsághoz, alias, korrupcióhoz vezet.Barátom hitetlenkedve nézett, jobb mutató ujját, amit azóta már lecirkulált, az ég felé emelte, szemei megértően pislogtak "mondasz valamit", de az öreg honnan szedte elő, hogy Ida nénémre ráfröcskölje, szegény asszony úgy megijedt, szepegni kezdett, szemeit karincájába törölte mondogatva befelé menet "avagyte, a vagy te..."

A korrupt szót úgy is lehet értelmezni, mint a tolvaj-gazember kifejezés modern változatát. Ez olyan, mint amikor valamit csúnyán elszúrunk és éktelen szitkozódás helyett, azt mondjuk ejnye mi a csoda, nézzünk oda. Mivel a korrupció egészen fönn, a társadalmi "elit"szintjén a legelterjedtebb, nem mondhatjuk egy vezérigazgatónak, egy miniszternek, hogy tolvajgazember, hanem csak úgy szeliden " korrupt", korrupciós űgybe keveredett. Mennyire más, milyen csúnyán hangzana " a tolvaj-gazember ellopta a közvagyont" egy frászt "privatizálta", ez az enyém, ez is az enyém, mint gyermekkorunkban, csak óriási tételben.

Egy ismerősöm, még az átkosban, azt mondta "mindenki megvásárolható", csak a kapus százba, a miniszter százezerbe kerül. Ma is, huszonhárom évvel a rendszerváltás után is ez a helyzet. Ha igen, akkor volt-e rendszerváltás(?), vagy csak az elvtársakat átkereszteltük uraknak(?), a tolvajt korruptnak(?), egy dolog nem változott, akik nem loptak, lopnak, szegények voltak, szegények maradnak

Hallottam, a hiányzó végtagokat érzi az ember. Kedves ujjatlan barátom, emeld az ég felé fűrészmosztba hullott ujjadat,rajzolj egy láthatatlan kérdőjelet a levegőbe, fojsd magadba kikivánkozó szitkaidat, s csak annyit mondj "nézzünk oda, mi a csoda"

Egy javakorabeli ember, felriadva éjjelente, azon elmélkedik, hogy is volt? mit csinált jól, mit rosszul, most, ha mégegyszer lehetne, hogy csinálná? És hajnalra rájön, megfájdult a feje, pisilni kell, kinéz az ablakon, bár már megvirradna, fél az éjszakák sötétségétől. Nappal, mert zakatoló szive nem enged hosszabb gyalogtúrát, TV-t néz, újságot olvas, keresztrejtvényt fejt, de legtöbbet, ha már rászakadt ez a világháló, az online hireket böngészi.

Erdélyi lévén, bár magyarnak született, akiket, mikor 194O-ben bejöttek, úgy köszöntött, anyja öléből, hogy "élenek a madarok". Éltek, aztán hamar elmentek a "bécsi"döntés után, s vissza se jöttek. A sineket felszedték, aztán újra lerakták. A vonatok fütyültek, robogtak, de neki nem jutott jegy. Úgy nőtt fel, hogy az anyaországot nem látta.Idegen nyelvűek lepték el a tájat, saját fajtájával is románul beszélt és hallgatta az első román világból  maradt öregeket, hogy kicsi székely falvainkba román pedagógusokat hoztak, román popa téritette át a népet, a szinpadon, iskolai műsorok alkalmával románul csacsogtak, anélkül, hogy tudták volna mit, és táblát akasztottak a nyakába, ha véletlenül magyarul szólt az udvaron, szégyentáblát melyre az volt irva "vorbeste romaneste" beszélj románul.

Az ő "elenek a madarok" ( éljenek a magyarok ) korosztálya sem vitte többre. Végig élték a kommunizmust, az ötvenes-hatvanas évek kollektivizálását, a füst, hús és más adók erőszakos behajtási módját, az emberek meghurcoltatását. Ma is rettegve emlékezik szakiskolás korára, amikor Brassóból levelet irattak minden falusi gyerekkel, olyan levelezőlapot, tollbamondva, hogy "Drága édesapám, légyszives ne makacskodj, állj be a kollektiv gazdaságba, mert egységben az erő, és igy jobb lesz a fiadnak is nektek is, ez az egyetlen út vezet a szocializmus győzelméhez, a népnyúzó kapitalista világ megszüntetéséhez". Szotyorival, a brassói fiúval küldte el a tanár a lapokat és megeskedte, hogy becsületszavára, bele tette a ládába. Hogy lerohanták a falusi fiúk, meg akarták verni, Szotyori, a kis törékeny városi, jajveszékelt, hogy ne, ne bántsatok, tényleg a ládába tettem, de nem a postaládába, hanem a szemetesbe, itt van nézzétek. Milyen hős lett az egyszerűen gondolkodó falusiaknak eszükbe nem jutott volna ilyen ötlet, ez a vékony városi honnan tudta, hogy amit hallott, mert ő is hallotta a tollbamondott szöveget, honnan tudta, hogy mi a helyes, hogy ez egy propaganda szöveg és elkeseritené a gyerekükért aggódó szántó-vető embereket. 

Ma, annyi megpróbáltatás után a politikai hőbörgések közepette, amikor egy anyaországi alak, egy a sok szanyitiborok közül lerománozza az erdélyieket, egy olyan alak, akinek fogalma sincs mit éltek át ezek az emberek, a hazától elszakitva, nyelvükért megbélyegezve, másodrangú emberként élve évtizedeken át s mégis "magyarnak számkivetve"megtartva ősei nyelvét, szokását, el kell szenvedje egy senkiházi anyaországinak a gunyolódását, még milyen megaláztatást tartogat a sors? Nem gondolnak a szanyitiborok arra, hogy ilyen aljaságok miatt, felelőtlen, nagyképűségükért gyűlölik meg az erdélyi magyarok, a szanyiknál magyarabbak, azokat az anyaországiakat, akikre irigykedve felnéztek és úgy fogadták őket szerény hajlékaikban mint elszakitott rokont, mint a sors kegyelméből jobban járt testvért? 

Keserű a vénülő ember szájaize és nem tehet semmit, talán annyit, hogy gyorsan elviszi a keresőt a Magyar ATV műsoráról, amikor meglátja azt a malasképű alakot, amint nyögdécselve magyarázza bizonyitványát.

Bár, több mint 18 évet voltam Művelődési ház igazgatója a Hargita lábánál fekvő kisvárosnak, abban a korban, amikor a kultúra meghatározó szerepet vállalt kisebbségi megmaradásunk mindennapi gondjaiból, a lelkes utókor nagy előszeretettel kihagy azokból az irásokból, amelyeket önös céljaik eléréséért irogatnak könyvet kiadva e kisváros múltjáról. Ne tessék félre érteni, nem a személyem kihagyása ellen lázongok, de egy város, egy település múltját firtatva, ha kihagyunk meghatározó személyiségeket, kihagyjuk azok tevékenységét is, enélkül nem lehet egész az egész, és a csonka történelem csonka országra vall, az utókornak csak azok az események maradnak meg amit a könyvet irni akaró utód papirra vet.

Az ördögnek jut eszébe háborogni, Demeter Csanád, Szentegyháza várossá válásának problémáit boncolgató könyve ellen, de szőrborzoló, amikor olvasod az általad átélteket és megdöbbenve látod, amit te tettél azt mások magukénak tűntetik fel, ráadásul olyan tálalásban, ami enyhén szólva ferditi a valóságot, egyszóval a történelmet, s mind ezt neved helyes meg helytelen használatával. A könyv irójának, még akkor is ha doktorálási vágyainak megvalósitása érdekében történik, illene alaposabban utána nézni a tényeknek, s mivel maga is részese volt az eseményeknek, hisz akkor élte gyerekkorát, egy.egy név hallatán utána nézni, vajon az emlitettnek nincs mondani valója? kik ismerték? milyen szerepe volt a város alakulásában?

Hadd vegyem sorjába. Kezdem azzal, milyen volt a vezetési strukturája egy kommunista irányitású településnek?

A párttitkár volt a főnök, fentről kapta az utasitásokat, irányitotta a helyi pártbizottságot, ennek tagjai voltak az iskola igazgatók, a vállalat vezetők, azok párttitkárai, a milicista parancsnok.

A rangsor, pártvonalon: titkár, helyettes, aki a propaganda munkával foklalkozott. Falun ez volt a kultúrigazgató is.Városon két személy volt propaganda titkár és kultúrigazgató, ez utóbbi volt a beosztott, s mivel igazgató csak minimum főiskolát végzett lehetett, adtak a látszatra, általában szellemi fölénnyel birt, mivel a propaganda titkár lehetett munkás is, persze élmunkás, olyan, aki nem tudott dolgozni de a szája járt. Mivel , általában nem értett semmihez, de hatáskörében tartozott a kultúra, az iskola, egyház, ez utóbbi ellenségként kezeltetett, lévén ateista nevelési forma. A kultúra alapját a Megéneklünk Románia fesztivál képezte, ennek szellemében lehetett mindenféle kulturális megmozdulást szervezni. Hogy közérthető legyen: ha valaki, tegyük fel, be akarta tanitani a Dollár papát, lehetett, ha a plakátra kiirta Megéneklünk Románia fesztivál, csoport neve, helység, dátum s annyi.Az égvilágon senki nem kötött bele, amig nem volt feljelentés, az sajnos nagyon gyakran. Ilyen feljelentők kerültek ki azok közül, pl. Szentegyházán, akik azt állitják, hogy a Nárciszfesztivál a Kovács Lajos párttitkár és a Rusz igazgató nevéhez füződik. Egy túrót. Őket csak az érdekelte és a megyei elvtársakat is, hogy "flekken" legyen a meghivott elvtársaknak, politikai beszéd, a többi a népnek való volt, persze egy-egy jó táncot titokban ők is szemmel kisérték, hogy mondhassák, ime elvtársak, mit tudunk mi.

De, kisérjük végig a "nárciszfesztivál" fejlődését. 1977-ben kerültem Szentegyházára, akkor a IV-ik kiadást rendezték, helyi műkedvelők szereplésével, olyan települési, tavaszköszöntő , meghitt ünnepség volt.Nagyobb volt az előkészület, mint maga a rendezvény. Hevenyében szinpadot ácsoltak, két gerendára szegezett deszkákból. Rövid műsorok után jöttek az estébe nyúló ivászatok, verekedések, olyan szabadtéri adok-kapok, űgyintéző sereglés.Látszott az igény egy markánsabb rendezés szervezésére, hisz az akkori körülmények arra késztették a szervezőket, hogy bevételt biztositsanak, a szereplők, s főleg a meghivott pártelvtársak etetésére. Mint, kultúrigazgató, aki viszolyogtam a nagy asztalteritésektől, s főleg azok ültek hosszú sorban az asztal mellé, akik határozottan ellenezték a munkások kulturális résztvállalását, mert, bizony rajtuk mulott sok műsor jövője, mivel vasárnap is dolgoztak, szinte lehetetlen volt előadást szervezni, anélkül, hogy valakit, valakiket ne kelljen kikéreztetni a gyárból. Ezek a mesterek, mérnökök, részlegfelelősök mind helyet követeltek az asztalnál, meg a nagykutyák, azok "barátai", elvtársai. Éppen ezért a párttitkár, az üzem vezetősége, a városi pártbizottság nagy szervezésbe kezdett a fesztivál előtti héten, de őket csak az érdekelte, ki hány meghivót küld, azok mit esznek, isznak és ennek függvényében beindult a beszerzés, telefonálgatások, hogy virsli, mics, esetleg a főnököknek fleken, sör, bor legyen, nem is beszélve arról, hogy azokat is meg kellett hivni, akik mindezeket "kiutalták". A felelősség az hárult a kultúrigazgatóra. Mert el kellett számolni a bevétellel, de hogyan, ha 5o-6o személy ült csak a "protokoll" asztalhoz, akik semmiféle művészi csoporthoz nem tartoztak, de fejenként 3-4 szereplőnek az adagját megették,megitták. Igy indult be a törvénytelen szervezés. Az intézményeknél, főleg az üzemben prémiumot osztottak, ebből legombolták a nárciszjegyek árát, ami lassan 5 lejre is felemelkedett, nem volt nagy összeg,de a munkások hamar rájöttek arra, hogy "ezek" az ők pénzükre esznek-isznak, igy akadt "bátrabb" alkohol fogyasztó, aki kifejtette véleményét, az ilyent vagy eltanácsolták, vagy megitatták, tény, hogy a fesztivál utáni elszámoláskor a törvénytelenségek sorát kellett elkövetni, hogy minden fogyasztás kifizetődjön, a nagy sápot a kereskedők vették le, de ők sirtak, hogy milyen sokba került a kiköltözés, "van a kultúrának" pénze fizessenek. Persze, a pénzügyiek is tisztában voltak vele, az ilyen jellegű elszámolások felett elsiklottak, s bár én legtöbbször nem is ettem, végig kellett hallgatnom a "mit csináltak" a sok pénzzel?, vendéghivó elvtársaink kérdéseit. S ha már ilyen nagy volt a csinadratta, hát legyen hozzá műsor is jelszóval kezdtük el bőviteni a szereplők körét, és évről évre több együttest hivtunk meg. Ahhoz, hogy jó szereplés lehessen, jó szinpadra volt szükség, pénz nem lévén a gyáriakat, a hivatal alkalmazottait kellett mozgósitani. Sok, jó és űgyszerető ember élt Szentegyházán, lehetett számitani rájuk, igy épült fel szinte semmiből a két öltözős szinpad, beton alappal, az arra rögzitett padlózat már nem porozott recsegett-ropogott a táncosok lába alatt.Már 81-ben veszprémi együttest hivtunk a helyiek mellé, addig Veszprémbe kellett menni, szerepelni, mindez serkentette az, amúgy lappangó próbák tevékenységét. Bár nem én oktattam a táncot, rendszeresen jártam a próbákra, szerveztem, biztattam, szidtam, dicsértem, de az útlevélszerzés göröngyös útját magam jártam, a bukaresti engedélyeket, hisz, ahhoz, hogy kivihesd a saját hangszeredet fényképes "útlevelet" kellett szerezni neki,s azt csak a bukaresti műemlékvédő intézet adhatta meg. Beosztásom, meg szókimondó természetem sok ellenséget szerzett, voltak szekusbesugók, akikról, később a változás után kézhez kapott szekus dosziémból szereztem tudomást. Ebből a szemszögből nézve nagy dolgokat valósitottunk meg és sikeresen, ha arra gondolok, hogy a szeku teljes arzenált mozgósitott, hogy megakadályozza egyik másik rendezvényünk sikerét, mégis, s itt jóhiszemű pártfunkcionáriusokra gondolok, akadtak emberek akik segitettek ha gáncsoskodásba vagy éppenséggel tiltó ellenállásba ütköztünk. Igy tudtuk elhozatni Brassóból , 8o-ban a vendégtáncosaink népviseleti öltözékét a vámhivataltól, igy tudtunk, bár engem ért megalázások árán résztvenni a Veszprém melletti Odvaskői fesztiválon. Doszárom tartalmazza azokat a szeku-vám levelezéseket amelyekben az átutazás sikerének botlasztását kérik.

Mindezekkel a hátam mögött kellett működni, jó pofát vágni és minél több fiatalt bevonni a tevékenységbe. A szakirányitómmal ketten dolgoztunk, ő főleg a szinjátszással foglalkozott, de ahol szükségem volt rá ott volt. Szinjátszó kört inditottunk a liceumban, ifjusági csoportot a művelődési háznál, csoportok működtek a Vasüzemnél, voltak hiú emberek, lehetőséget kellett adni az érvényesülésüknek, ha kellett dicsértem őket, hogy milyen jó szervezők,..A népi egyetem keretében varró-,faragó-,rádiójavitó köröket működtettünk, labortanfolyamot, idegen nyelvi oktatást. A 18 évből tiz vasárnapot töltöttem a családommal, éjjel 2-3 órakor vetődtünk haza egy-egy vendégszereplésről, a tervezéstől, szinpadrendezéstől a két előadás között elfogyasztott ételig, minden a nyakamba volt, közben szerepelni is kellett, bajuszt ragasztani harisnyát húzni...nem volt semmi...azóta három könyv is megjelent Szentegyházáról, csak elvétve emlegetik a nevem, azok voltak az ászok, akik otthon a tv előtt Ceausescu műsort néztek, hétfőn pihenten mehettek, nem dolgozni a legtöbb, csak a munkahelyre, persze, hogy felháboritó az ők " lelkes", "önzetlen","magyarságteremtő"vallomásaikat olvasni és szidni a kényszerűségből, vagy önfitoktatásból könyvet irók tényelferditő jegyzeteit. 

Hadd térjek ki részletesen a szeku tevékenységére, már csak azért is, mert manapság sok szó esik a besugókról és olyan embereket sároznak be, akik az erdélyi közélet ismert személyiségei voltak. Szives engedelmével egy nevet emlitek, csak azért, mert a Könczei féle "leleplezésekben" is szerepel a neve.Vajna Istvánnal iró-olvasá találkozón hozott össze a funkcióm. Megtudtam, hogy a diákjaival "sirokat" gondozott a Házsongárdi temetőben, ezért ült hosszú éveket, többek között a Duna-csatornánál is.Azt az embertelen bánásmódot, amibe részesitették, csak később, amikor volt politikai foglyok emlékeit kezdtem forditani, éreztem át. Hadd ne firtassam, kit tettek a helyébe a kolozsvári filológia kar vezetésére, de anekdótaként emlitem a Bajor Andor megjegyzését. Képzeljék el milyen viszojogva álltak szóba volt de meghurcolt társaikkal, akiket szigorúan követett szabadulásuk után is a szekuritáté. Egy ilyen kávéházi csevegés után mondta a frissen szabadult, megtört, de munkát nem kapó iró, hogy a börtönben megtanult németül, úgy hallotta megjelent egy könyv "tanuljunk gyorsan és helyesen németül," cimmel, és ha valaki tudna egy ilyent kölcsönözni, utánna nézne a gramatikának és hátha felvennék valahová, egy falusi iskolába német tanárnak. Erre mondta Bajor "Tudod mit Pista, ha munkát akarsz kapni tanulj meg gyorsan felejteni magyarul" Miért kivánkozott ide ez a keserűen-komikus eset? Mert, az ilyen "nagy" embereket is összemosnak, most 23 év után is, a szekuritátéval. Az a véleményem, nem most kellene ezt tenni s főleg olyanoknak nem, akik csak hirből tudnak a diktatura rendszeréről. Nem mondok újat azzal, hogy a szekusokból terroristák lettek a forradalom alatt, aztán hirtelen meggazdagodott "cégvezetők", szenátorok és képviselők, akik ma is irányitják és kavarják a társadalom életét. Mi meg szégyenünkre, egymást esszük meg és keressük a bűnbakokat, saját sorainkban, anélkül, hogy szelektálnánk, dehát hogyan, ha nem ismerjük az egész históriának a történelmi lényegét.Azt, hogy a szekuritáté ellenőrzése alatt volt az egész kommunista társadalom, a hadsereg, a milicia, a párttagság, és nemtagság, egyszóval minden mozzanatát a társadalomnak ellenőrizték, netán még saját soraikat is. Ilyen ördögi kör volt ez, és minden vezető beosztású tudta ezt, legyen iskola igazgató, kórház vezető vagy akár pártaktivista. Voltak besugók, gyenge jellemű emberek, voltak kényszerbesugók, meghurcolt, megfélemlitett emberek. Nekem is voltak "barátaim"de az első felháborodásom után, alaposabban átnézve a "dosziét", meg tudtam különböztetni a szándékosan, talán pénzért jelentőket a kényszeritettektől. A szeku olyan tények elé állitották, amelyek már-már közismertek voltak, leiratták, aláiratták, ezzel megbélyegezték. Miért nem foglalkozik senki a szekusokkal, miért csak az "áldozatokkal". Engem, miért érdekel jobban az elhunyt "barátom" és nem az, hogy a szekus, aki éveken át zaklatott és veszélyes elemnek kiáltott ki, kérve a pártból való kizárásomat és a munkahelyről való eltávolitásomat, ma nyugodtan éli világát háromszor akkora nyugdijat kap, mint én és 5O évesen ment nyugdijba, nem 63 évesen, mint én. Erre a személyeskedésre azért volt szükség, hogy megértsük, megértsék a Könczei utódokhoz hasonlóak, a kommunista rendszer mindnyájunkat megalázott, biztosan voltak besugók, jellemtelen lesipuskások, de ne dobállódzunk a nevekkel, mig nem győződtünk meg szörnyű kijelentéseink káros hatásáról, olyan személyekre, akik talán többet vállaltak, szenvedtek, de a kikényszeritett aláirásaikkal ma megbélyegezhetők, főleg, könnyen sebezhetők. Nem a "besugók"-ra kellene "csak" vadászni, ideje van az átfogó felmérésnek, az elnyomó gépezet leleplezésére, mert nem csak az a bűnös aki a megvesszőztetésre parancsot ad, hanem az is, aki végrehajtja azt.

Emlékszem, 197O-ben, nyári vizsgaszesszión, egyik reggel, éppen a román gramatika vizsgára indultunk, Tosa profeszor úrhoz, mert ő akkor is, a kommunizmus sötét éveiben úr volt, vittük a jegyzeteinket, a könyvtári munkát, amikor az intri ajtajában mellém szegődött két kosztümös, néven szólitottak, közölték adjam oda valamelyik társamnak a jegyzeteimet és szálljak be a fekete autóba, velük kell menni, bizonyos dolgokat tisztázni. Nem mondom, lévén első "bevivésem", elszorult a torkom, vajon mit tehettem, hisz nagyon vigyáztam a számra s még akkor is, amikor szegény Sipos Laci, nyugodjék békében, azt kérdezte "felsőbb utasitásra", hogy melyik nagyobb költő Petőfi vagy Eminescu, vadonat új cipőire néztem és vissza kérdeztem "Laci megértelek, tudom (nagyon elpirult), melyik cipőd jobb? "Hát egyforma, mondta meglepődve. Igen? Akkor cseréld meg, húzd a jobblábast a bal lábadra..." Nem talál. Látod igy vagyunk a költőkkel is, mindenik jó a maga helyén. Most, hogy olvasom akkori társaim nevét a "dosziéban", mosolyognom kell. Ilyen kijelentések vannak, hogy "Megmondtam Tordainak, ne hűlyéskedjen", " ő, ha egy kicsit iszik hűlyeségeket beszél"...Aztán, benn a Rigó utcában, a szeku székhelyén megnyugodtam, bár meglepett, milyen pontosan tudták mikor olvastam a Geniu pustiu, Eminescu regényt, és földhöz vágtam, mert felháboritott amikor azt olvastam, hogy az 1848-as forradalom idején Zilahon egy várból, két román Jan és Ioan 22O magyar huszárt dobott ki az ablakon.Semmit se tagadtam, csak fölényesen, talán nagyképűen magyaráztam a két tisztnek, hogy, ezeket a sorokat egy beteg elméjű Eminescu irta, ez nem sovinizmus, üljünk le, ha van idejük estig mondom kivülről a szebbnél szebb Eminescu verseket, ne igy fogják fel meg stb. A hadnagy, a magyar, akit beépitettek a diákok közé, kurzusokra járt, hogy jobban megismerje a "szellemiséget"és akit bár Mezeinek kereszteltek a Campeanu névre hallgatott, kiabált, fenyegetőzött, az őrnagy, akinek golyó nyoma látszott a homlokán leintette, aztán levittek a "földszintre", egy osztályterem féleségbe, papirt tollat adtak azzal a felszolitással, hogy irjak le mindent, amit az utóbbi hat évben csináltam. Megkérdeztem, magyarul irhatom-e, mert úgy könnyebben megy, azt mondták igen és én róttam hosszú sorokban, hogy nyolcgyermeges család hatodik sarjaként, hogyan jutottam Brassóba szakiskolába, gyalog Bözödtől Héjjasfalváig 22 km, hogy elérjem a vonatot...jöttek a szavak, fűződtek, az egész megélt nélkülözés kicsordult belőlem, már a húszadik oldalnál tartottam, éhes voltam, jó délután volt...Mezei-Campeanu tombolt, neki az kellett volna, milyen államellenes cselekedeteim voltak...,elengedtek, gyalog indultam a főiskola felé, sehol senki a folyósón, benyitottam a vizsgaterembe, Tosa tanár úr az asztalnál ült, rám se nézett, "intrati domnule student"jöjjön be..., húzzon tételt..., üljön le..., van kinn valaki?..., nincs..., megverték?...nem...engem is zaklattak...Most, hogy a Krónikában olvasom Berecky-Veress Biborka apját védő leleplező irását, elszorul a szivem. Hányan szenvedtünk ki többet, ki kevesebbet, azok akiket besugtak és legtöbbször azok is akik besugtak, valamennyien áldozatai egy ördögi rendszernek, és nem győzöm eleget ismételni, az extrák kivételével valamennyien áldozatai voltunk, szenvedünk ma is az emlékektől, melyek kisértenek, a méregkavarók meg karosszékben hátradölve röhögnek a markukba. Föl kellene ébredni, hosszantartó rémálom volt, a mai társadalom oka, hogy még nincs vége rémlátásunknak.

Idős barátom mondta "az a baj, hogy az ember kilát a fejéből, igy csak a más baját látja, azzal foglalkizik, a magáét hanyagolja", ugyan csak ő azt is mondta, hogy " a társadalmat a politika, a média és az egyház teszi, tette tönkre".Súlyos szavak. Ő nyugalmazott esperes, unitárius pap, aki 7O éves koráig, s azután is, szolgálta népét, egyházát. Amikor 1953 őszén lovas székelyruhások, és az egész falu, nagy üdvrialgással fogadta hazatérő lelkészét, beköszöntő beszédében azt mondta " Hozsannával fogadtok, vajon mikor lesz a feszisd meg".7O éves korában következett be, amikor a kommunista emlőkön élősködő csőcselék, addig mocskolódott, mig elköltözött a világ közepének, ő nevezte igy, nevezett községet. Rég volt, azóta sokat vénültünk, sok átverést megértünk, semmit sem fejlődtünk, se erkölcsben, se anyagiakban. Pedig a sok mocskolódás a hatalom megszerzéséért volt. Akik elűzték, egyrésze elhunyt, mások tettei fölött a nép szemet hunyt, de jó nézni, ahogyan erkölcsben romlanak és az egykori hatalmaskodni vágyók, semmit érő, szürke porszemek lettek, amit egy ujj mozditással törülnek le az emberek. A barátom megvénült, nekem is hajlott lett a hátam, rakoncátlan a ketyegőm. Az első halott testvérem után eltemettük nénémet, bátyámat, ötön maradtunk a hires 8 gyerekes családból. Halottak napja közeledik. Haza készülődöm. 4O éve temettük a szülőket, egy hét leforgása alatt.

Politika, média, egyház, romlott, hazudozó, talpnyaló fogalmakkal lehet behelyettesiteni. A politika, önös érdekek harca, a média azok kiszolgálója, az egyház észbontó megalkuvása, apró anyagi támogatások reményéért. A politika a média és az egyházak segitségével júhnyájként tereli a népet jobbra meg balra, előre vagy hátra, de mindig egymás ellen, mindig a vesztes oldalra. Az embernek az a baja, hogy kilát a fejéből, és előtte ott hever a mások baja, mert baj van, a mi tájainkon a legnagyobb. Mi történik akkor, ha ugyan az a fogalom más eredményt szül a fejekben. Például, ha egy politikus azt mondja, hogy ő mindent népe szolgálatában, annak érdekében tesz, az egyik ember erre azt mondja, hogy igaza van a másik meg azt, hogy hazudik. Hogy lehet egy tett igaz és ugyanakkor hazug. Úgy, ahogyan az ember Isten segitségét kéri ellensége legyőzéséhez, én az én Istenemet, hogy téged megöljelek, te a te Istenedet, hogy engem megölj. No, ugye, hogy furcsa. Politikusaink fennen szóval hirdetik, hogy "minden magyar számit", hogy ők zsiros bögréhez jussanak, s utána?, nem számit semmi, a következő választásokig.

Haza készülök, a szülők sirjához. Egy éve nem jártam Bözödön. Lina meghalt. Ő volt a kapocs, már nincs ki fogadjon gőzölgő húslevessel, testvéri szeretettel. A zsákutcában három ház van, az ők udvarukról a főtérre lehet látni, az érkező, az elmenő embereket. Mennyi könny, sirás, integetés, ma már semmi. Elsirtuk siratni valónkat, a zátonyra futott életünket. A Tanácsháza üres. Valamikor nagy volt a forgalom, jöttek a pártaktivisták, szervezték a kollektiv gazdaságot. A nagy, szúrós bajszú édesapánk az ellenálló szerepében, falnak állitotta a politika, órákig, napokig nézette velük az üres falat, puhitotta őket az akkori politika, mig le nem tiporta, meg nem semmisitette ellenállásukat. A kollektivizálás pártpolitikai találmány volt, a pártnak csak győznie lehetett, és győzött, mert akkor is voltak árulók, a szervezők minden eszközt bevetettek, nem volt kiút, tudjuk mi lett a vége, a felhalmozott javakat rendszerváltáskor az új politika ellopta, tőkét kovácsolt belőle, hogy a nép ellen felhasználja, ezért vagyunk szegények, az akkori ellenállók sarjai, a politika által legyőzöttek utódai, a gerincesebbek, a megnemszédültek, akik már semmiben sem hiszünk, mert hazudtak nekünk, mindig ugyanazt hazudta a politika, a média, a vallás, hogy jobb lesz sorsunk ha őket követjük, jobb lett, nekik, nekünk már a remény se maradt, a hit, hogy hátha, s hitetlenül élni, temetőkbe járni, halottainkat siratni, a hibásokat keresni, magunknak hazudni, szomorúan emlékezni...gyújtsuk meg az emlékezés gyertyáit, hadd világitsák be az elvesztett és vesztett őseink sirját, imátkozzunk hitetlenül is, hátha segit az ima...