Bár, több mint 18 évet voltam Művelődési ház igazgatója a Hargita lábánál fekvő kisvárosnak, abban a korban, amikor a kultúra meghatározó szerepet vállalt kisebbségi megmaradásunk mindennapi gondjaiból, a lelkes utókor nagy előszeretettel kihagy azokból az irásokból, amelyeket önös céljaik eléréséért irogatnak könyvet kiadva e kisváros múltjáról. Ne tessék félre érteni, nem a személyem kihagyása ellen lázongok, de egy város, egy település múltját firtatva, ha kihagyunk meghatározó személyiségeket, kihagyjuk azok tevékenységét is, enélkül nem lehet egész az egész, és a csonka történelem csonka országra vall, az utókornak csak azok az események maradnak meg amit a könyvet irni akaró utód papirra vet.
Az ördögnek jut eszébe háborogni, Demeter Csanád, Szentegyháza várossá válásának problémáit boncolgató könyve ellen, de szőrborzoló, amikor olvasod az általad átélteket és megdöbbenve látod, amit te tettél azt mások magukénak tűntetik fel, ráadásul olyan tálalásban, ami enyhén szólva ferditi a valóságot, egyszóval a történelmet, s mind ezt neved helyes meg helytelen használatával. A könyv irójának, még akkor is ha doktorálási vágyainak megvalósitása érdekében történik, illene alaposabban utána nézni a tényeknek, s mivel maga is részese volt az eseményeknek, hisz akkor élte gyerekkorát, egy.egy név hallatán utána nézni, vajon az emlitettnek nincs mondani valója? kik ismerték? milyen szerepe volt a város alakulásában?
Hadd vegyem sorjába. Kezdem azzal, milyen volt a vezetési strukturája egy kommunista irányitású településnek?
A párttitkár volt a főnök, fentről kapta az utasitásokat, irányitotta a helyi pártbizottságot, ennek tagjai voltak az iskola igazgatók, a vállalat vezetők, azok párttitkárai, a milicista parancsnok.
A rangsor, pártvonalon: titkár, helyettes, aki a propaganda munkával foklalkozott. Falun ez volt a kultúrigazgató is.Városon két személy volt propaganda titkár és kultúrigazgató, ez utóbbi volt a beosztott, s mivel igazgató csak minimum főiskolát végzett lehetett, adtak a látszatra, általában szellemi fölénnyel birt, mivel a propaganda titkár lehetett munkás is, persze élmunkás, olyan, aki nem tudott dolgozni de a szája járt. Mivel , általában nem értett semmihez, de hatáskörében tartozott a kultúra, az iskola, egyház, ez utóbbi ellenségként kezeltetett, lévén ateista nevelési forma. A kultúra alapját a Megéneklünk Románia fesztivál képezte, ennek szellemében lehetett mindenféle kulturális megmozdulást szervezni. Hogy közérthető legyen: ha valaki, tegyük fel, be akarta tanitani a Dollár papát, lehetett, ha a plakátra kiirta Megéneklünk Románia fesztivál, csoport neve, helység, dátum s annyi.Az égvilágon senki nem kötött bele, amig nem volt feljelentés, az sajnos nagyon gyakran. Ilyen feljelentők kerültek ki azok közül, pl. Szentegyházán, akik azt állitják, hogy a Nárciszfesztivál a Kovács Lajos párttitkár és a Rusz igazgató nevéhez füződik. Egy túrót. Őket csak az érdekelte és a megyei elvtársakat is, hogy "flekken" legyen a meghivott elvtársaknak, politikai beszéd, a többi a népnek való volt, persze egy-egy jó táncot titokban ők is szemmel kisérték, hogy mondhassák, ime elvtársak, mit tudunk mi.
De, kisérjük végig a "nárciszfesztivál" fejlődését. 1977-ben kerültem Szentegyházára, akkor a IV-ik kiadást rendezték, helyi műkedvelők szereplésével, olyan települési, tavaszköszöntő , meghitt ünnepség volt.Nagyobb volt az előkészület, mint maga a rendezvény. Hevenyében szinpadot ácsoltak, két gerendára szegezett deszkákból. Rövid műsorok után jöttek az estébe nyúló ivászatok, verekedések, olyan szabadtéri adok-kapok, űgyintéző sereglés.Látszott az igény egy markánsabb rendezés szervezésére, hisz az akkori körülmények arra késztették a szervezőket, hogy bevételt biztositsanak, a szereplők, s főleg a meghivott pártelvtársak etetésére. Mint, kultúrigazgató, aki viszolyogtam a nagy asztalteritésektől, s főleg azok ültek hosszú sorban az asztal mellé, akik határozottan ellenezték a munkások kulturális résztvállalását, mert, bizony rajtuk mulott sok műsor jövője, mivel vasárnap is dolgoztak, szinte lehetetlen volt előadást szervezni, anélkül, hogy valakit, valakiket ne kelljen kikéreztetni a gyárból. Ezek a mesterek, mérnökök, részlegfelelősök mind helyet követeltek az asztalnál, meg a nagykutyák, azok "barátai", elvtársai. Éppen ezért a párttitkár, az üzem vezetősége, a városi pártbizottság nagy szervezésbe kezdett a fesztivál előtti héten, de őket csak az érdekelte, ki hány meghivót küld, azok mit esznek, isznak és ennek függvényében beindult a beszerzés, telefonálgatások, hogy virsli, mics, esetleg a főnököknek fleken, sör, bor legyen, nem is beszélve arról, hogy azokat is meg kellett hivni, akik mindezeket "kiutalták". A felelősség az hárult a kultúrigazgatóra. Mert el kellett számolni a bevétellel, de hogyan, ha 5o-6o személy ült csak a "protokoll" asztalhoz, akik semmiféle művészi csoporthoz nem tartoztak, de fejenként 3-4 szereplőnek az adagját megették,megitták. Igy indult be a törvénytelen szervezés. Az intézményeknél, főleg az üzemben prémiumot osztottak, ebből legombolták a nárciszjegyek árát, ami lassan 5 lejre is felemelkedett, nem volt nagy összeg,de a munkások hamar rájöttek arra, hogy "ezek" az ők pénzükre esznek-isznak, igy akadt "bátrabb" alkohol fogyasztó, aki kifejtette véleményét, az ilyent vagy eltanácsolták, vagy megitatták, tény, hogy a fesztivál utáni elszámoláskor a törvénytelenségek sorát kellett elkövetni, hogy minden fogyasztás kifizetődjön, a nagy sápot a kereskedők vették le, de ők sirtak, hogy milyen sokba került a kiköltözés, "van a kultúrának" pénze fizessenek. Persze, a pénzügyiek is tisztában voltak vele, az ilyen jellegű elszámolások felett elsiklottak, s bár én legtöbbször nem is ettem, végig kellett hallgatnom a "mit csináltak" a sok pénzzel?, vendéghivó elvtársaink kérdéseit. S ha már ilyen nagy volt a csinadratta, hát legyen hozzá műsor is jelszóval kezdtük el bőviteni a szereplők körét, és évről évre több együttest hivtunk meg. Ahhoz, hogy jó szereplés lehessen, jó szinpadra volt szükség, pénz nem lévén a gyáriakat, a hivatal alkalmazottait kellett mozgósitani. Sok, jó és űgyszerető ember élt Szentegyházán, lehetett számitani rájuk, igy épült fel szinte semmiből a két öltözős szinpad, beton alappal, az arra rögzitett padlózat már nem porozott recsegett-ropogott a táncosok lába alatt.Már 81-ben veszprémi együttest hivtunk a helyiek mellé, addig Veszprémbe kellett menni, szerepelni, mindez serkentette az, amúgy lappangó próbák tevékenységét. Bár nem én oktattam a táncot, rendszeresen jártam a próbákra, szerveztem, biztattam, szidtam, dicsértem, de az útlevélszerzés göröngyös útját magam jártam, a bukaresti engedélyeket, hisz, ahhoz, hogy kivihesd a saját hangszeredet fényképes "útlevelet" kellett szerezni neki,s azt csak a bukaresti műemlékvédő intézet adhatta meg. Beosztásom, meg szókimondó természetem sok ellenséget szerzett, voltak szekusbesugók, akikról, később a változás után kézhez kapott szekus dosziémból szereztem tudomást. Ebből a szemszögből nézve nagy dolgokat valósitottunk meg és sikeresen, ha arra gondolok, hogy a szeku teljes arzenált mozgósitott, hogy megakadályozza egyik másik rendezvényünk sikerét, mégis, s itt jóhiszemű pártfunkcionáriusokra gondolok, akadtak emberek akik segitettek ha gáncsoskodásba vagy éppenséggel tiltó ellenállásba ütköztünk. Igy tudtuk elhozatni Brassóból , 8o-ban a vendégtáncosaink népviseleti öltözékét a vámhivataltól, igy tudtunk, bár engem ért megalázások árán résztvenni a Veszprém melletti Odvaskői fesztiválon. Doszárom tartalmazza azokat a szeku-vám levelezéseket amelyekben az átutazás sikerének botlasztását kérik.
Mindezekkel a hátam mögött kellett működni, jó pofát vágni és minél több fiatalt bevonni a tevékenységbe. A szakirányitómmal ketten dolgoztunk, ő főleg a szinjátszással foglalkozott, de ahol szükségem volt rá ott volt. Szinjátszó kört inditottunk a liceumban, ifjusági csoportot a művelődési háznál, csoportok működtek a Vasüzemnél, voltak hiú emberek, lehetőséget kellett adni az érvényesülésüknek, ha kellett dicsértem őket, hogy milyen jó szervezők,..A népi egyetem keretében varró-,faragó-,rádiójavitó köröket működtettünk, labortanfolyamot, idegen nyelvi oktatást. A 18 évből tiz vasárnapot töltöttem a családommal, éjjel 2-3 órakor vetődtünk haza egy-egy vendégszereplésről, a tervezéstől, szinpadrendezéstől a két előadás között elfogyasztott ételig, minden a nyakamba volt, közben szerepelni is kellett, bajuszt ragasztani harisnyát húzni...nem volt semmi...azóta három könyv is megjelent Szentegyházáról, csak elvétve emlegetik a nevem, azok voltak az ászok, akik otthon a tv előtt Ceausescu műsort néztek, hétfőn pihenten mehettek, nem dolgozni a legtöbb, csak a munkahelyre, persze, hogy felháboritó az ők " lelkes", "önzetlen","magyarságteremtő"vallomásaikat olvasni és szidni a kényszerűségből, vagy önfitoktatásból könyvet irók tényelferditő jegyzeteit.
Hadd térjek ki részletesen a szeku tevékenységére, már csak azért is, mert manapság sok szó esik a besugókról és olyan embereket sároznak be, akik az erdélyi közélet ismert személyiségei voltak. Szives engedelmével egy nevet emlitek, csak azért, mert a Könczei féle "leleplezésekben" is szerepel a neve.Vajna Istvánnal iró-olvasá találkozón hozott össze a funkcióm. Megtudtam, hogy a diákjaival "sirokat" gondozott a Házsongárdi temetőben, ezért ült hosszú éveket, többek között a Duna-csatornánál is.Azt az embertelen bánásmódot, amibe részesitették, csak később, amikor volt politikai foglyok emlékeit kezdtem forditani, éreztem át. Hadd ne firtassam, kit tettek a helyébe a kolozsvári filológia kar vezetésére, de anekdótaként emlitem a Bajor Andor megjegyzését. Képzeljék el milyen viszojogva álltak szóba volt de meghurcolt társaikkal, akiket szigorúan követett szabadulásuk után is a szekuritáté. Egy ilyen kávéházi csevegés után mondta a frissen szabadult, megtört, de munkát nem kapó iró, hogy a börtönben megtanult németül, úgy hallotta megjelent egy könyv "tanuljunk gyorsan és helyesen németül," cimmel, és ha valaki tudna egy ilyent kölcsönözni, utánna nézne a gramatikának és hátha felvennék valahová, egy falusi iskolába német tanárnak. Erre mondta Bajor "Tudod mit Pista, ha munkát akarsz kapni tanulj meg gyorsan felejteni magyarul" Miért kivánkozott ide ez a keserűen-komikus eset? Mert, az ilyen "nagy" embereket is összemosnak, most 23 év után is, a szekuritátéval. Az a véleményem, nem most kellene ezt tenni s főleg olyanoknak nem, akik csak hirből tudnak a diktatura rendszeréről. Nem mondok újat azzal, hogy a szekusokból terroristák lettek a forradalom alatt, aztán hirtelen meggazdagodott "cégvezetők", szenátorok és képviselők, akik ma is irányitják és kavarják a társadalom életét. Mi meg szégyenünkre, egymást esszük meg és keressük a bűnbakokat, saját sorainkban, anélkül, hogy szelektálnánk, dehát hogyan, ha nem ismerjük az egész históriának a történelmi lényegét.Azt, hogy a szekuritáté ellenőrzése alatt volt az egész kommunista társadalom, a hadsereg, a milicia, a párttagság, és nemtagság, egyszóval minden mozzanatát a társadalomnak ellenőrizték, netán még saját soraikat is. Ilyen ördögi kör volt ez, és minden vezető beosztású tudta ezt, legyen iskola igazgató, kórház vezető vagy akár pártaktivista. Voltak besugók, gyenge jellemű emberek, voltak kényszerbesugók, meghurcolt, megfélemlitett emberek. Nekem is voltak "barátaim"de az első felháborodásom után, alaposabban átnézve a "dosziét", meg tudtam különböztetni a szándékosan, talán pénzért jelentőket a kényszeritettektől. A szeku olyan tények elé állitották, amelyek már-már közismertek voltak, leiratták, aláiratták, ezzel megbélyegezték. Miért nem foglalkozik senki a szekusokkal, miért csak az "áldozatokkal". Engem, miért érdekel jobban az elhunyt "barátom" és nem az, hogy a szekus, aki éveken át zaklatott és veszélyes elemnek kiáltott ki, kérve a pártból való kizárásomat és a munkahelyről való eltávolitásomat, ma nyugodtan éli világát háromszor akkora nyugdijat kap, mint én és 5O évesen ment nyugdijba, nem 63 évesen, mint én. Erre a személyeskedésre azért volt szükség, hogy megértsük, megértsék a Könczei utódokhoz hasonlóak, a kommunista rendszer mindnyájunkat megalázott, biztosan voltak besugók, jellemtelen lesipuskások, de ne dobállódzunk a nevekkel, mig nem győződtünk meg szörnyű kijelentéseink káros hatásáról, olyan személyekre, akik talán többet vállaltak, szenvedtek, de a kikényszeritett aláirásaikkal ma megbélyegezhetők, főleg, könnyen sebezhetők. Nem a "besugók"-ra kellene "csak" vadászni, ideje van az átfogó felmérésnek, az elnyomó gépezet leleplezésére, mert nem csak az a bűnös aki a megvesszőztetésre parancsot ad, hanem az is, aki végrehajtja azt.
Emlékszem, 197O-ben, nyári vizsgaszesszión, egyik reggel, éppen a román gramatika vizsgára indultunk, Tosa profeszor úrhoz, mert ő akkor is, a kommunizmus sötét éveiben úr volt, vittük a jegyzeteinket, a könyvtári munkát, amikor az intri ajtajában mellém szegődött két kosztümös, néven szólitottak, közölték adjam oda valamelyik társamnak a jegyzeteimet és szálljak be a fekete autóba, velük kell menni, bizonyos dolgokat tisztázni. Nem mondom, lévén első "bevivésem", elszorult a torkom, vajon mit tehettem, hisz nagyon vigyáztam a számra s még akkor is, amikor szegény Sipos Laci, nyugodjék békében, azt kérdezte "felsőbb utasitásra", hogy melyik nagyobb költő Petőfi vagy Eminescu, vadonat új cipőire néztem és vissza kérdeztem "Laci megértelek, tudom (nagyon elpirult), melyik cipőd jobb? "Hát egyforma, mondta meglepődve. Igen? Akkor cseréld meg, húzd a jobblábast a bal lábadra..." Nem talál. Látod igy vagyunk a költőkkel is, mindenik jó a maga helyén. Most, hogy olvasom akkori társaim nevét a "dosziéban", mosolyognom kell. Ilyen kijelentések vannak, hogy "Megmondtam Tordainak, ne hűlyéskedjen", " ő, ha egy kicsit iszik hűlyeségeket beszél"...Aztán, benn a Rigó utcában, a szeku székhelyén megnyugodtam, bár meglepett, milyen pontosan tudták mikor olvastam a Geniu pustiu, Eminescu regényt, és földhöz vágtam, mert felháboritott amikor azt olvastam, hogy az 1848-as forradalom idején Zilahon egy várból, két román Jan és Ioan 22O magyar huszárt dobott ki az ablakon.Semmit se tagadtam, csak fölényesen, talán nagyképűen magyaráztam a két tisztnek, hogy, ezeket a sorokat egy beteg elméjű Eminescu irta, ez nem sovinizmus, üljünk le, ha van idejük estig mondom kivülről a szebbnél szebb Eminescu verseket, ne igy fogják fel meg stb. A hadnagy, a magyar, akit beépitettek a diákok közé, kurzusokra járt, hogy jobban megismerje a "szellemiséget"és akit bár Mezeinek kereszteltek a Campeanu névre hallgatott, kiabált, fenyegetőzött, az őrnagy, akinek golyó nyoma látszott a homlokán leintette, aztán levittek a "földszintre", egy osztályterem féleségbe, papirt tollat adtak azzal a felszolitással, hogy irjak le mindent, amit az utóbbi hat évben csináltam. Megkérdeztem, magyarul irhatom-e, mert úgy könnyebben megy, azt mondták igen és én róttam hosszú sorokban, hogy nyolcgyermeges család hatodik sarjaként, hogyan jutottam Brassóba szakiskolába, gyalog Bözödtől Héjjasfalváig 22 km, hogy elérjem a vonatot...jöttek a szavak, fűződtek, az egész megélt nélkülözés kicsordult belőlem, már a húszadik oldalnál tartottam, éhes voltam, jó délután volt...Mezei-Campeanu tombolt, neki az kellett volna, milyen államellenes cselekedeteim voltak...,elengedtek, gyalog indultam a főiskola felé, sehol senki a folyósón, benyitottam a vizsgaterembe, Tosa tanár úr az asztalnál ült, rám se nézett, "intrati domnule student"jöjjön be..., húzzon tételt..., üljön le..., van kinn valaki?..., nincs..., megverték?...nem...engem is zaklattak...Most, hogy a Krónikában olvasom Berecky-Veress Biborka apját védő leleplező irását, elszorul a szivem. Hányan szenvedtünk ki többet, ki kevesebbet, azok akiket besugtak és legtöbbször azok is akik besugtak, valamennyien áldozatai egy ördögi rendszernek, és nem győzöm eleget ismételni, az extrák kivételével valamennyien áldozatai voltunk, szenvedünk ma is az emlékektől, melyek kisértenek, a méregkavarók meg karosszékben hátradölve röhögnek a markukba. Föl kellene ébredni, hosszantartó rémálom volt, a mai társadalom oka, hogy még nincs vége rémlátásunknak.
