Már 41 éve, március havában temettük el szüleimet, ott a bözödi Cinegető dombjában, tűskés akácfák övezik megboldogult Mózsi által készitett kettős sirt. Mozsi, ő Vajdahunyadon porlad, már 21 éve, egyszer láttam sirját, olyan románosan pléhvel bevont siremlék jelzi, itt nyugszik Tordai Mózes, a nyughatatlan lelkű, szüleiért, testvéreiért rajongó feledhetetlen, nagylelkű barát, önzetlen, segitőkész testvér, rokon.
Töprengek. Kora reggel van.Március 14. Ma nyugdijat kapunk, ketten az asszonnyal,216O lejt.Az elég, csak kapjuk sokáig, hallom hatalmas életkedvű komám, huncut bajusza alá rejtett mosolygós ábrázatú szentenciáját, csak sokáig kapjuk, elég közköltségek fizetésére, a mindennapi betevő falatra. Sporolni belőle nem lehet, de kinek is sporolnánk, a gyerekek, köszönik, jól vannak, s legalább nem veszekednek a hátrahagyott vagyonon, mert a legtöbb bajt a pénz okozza, akkor is ha nincs, de akkor is ha van.
Fura világot élünk. A pénz megrontotta az erkölcsöt.Hajdanán nem volt ilyen nagy értéke a pénznek. Apámék nyolc gyereket neveltek fel, állandó jellegű pénzforrás nélkül, három és fél hektár mezőgazdasági területen termelték meg a betevő falatot, s még az özvegyen maradt testvére családját is. Egy-egy tehenük volt, azokat fogták össze. Lassú, de hűséges állatok. Kérödzve adták le a tejet, ami valamennyiünk alapeledele volt. Anyám sok változatban tette az asztalra. Dézsában savanyitotta, sokszor nem volt idő megvárni mig megsavanyodik, ki kellett lopni belőle, más hiján, de ha megsavanyodhatott, kiküpülte, olyan fenséges ize volt puliszkával, hogy utána egy cm-i kolbász elég volt, csak arra való, hogy ne mondhassuk, nem ettünk zsiros ételt.
Nagy a szülőföld vonzása.Ott, abban a kicsi faluban, lehetetlen volt fövőt elképzelni, menni kellett valamerre, szerencsét próbálni. Nem volt olyan mesés a szerencsepróba, csak a hányódtatás volt mesebeli, de nem lett királyfi belőlünk, a kezdeti szenvedés hosszúra nyúlt, most 7O évesen látom halálunkig fog tartani a szenvedés és fejünk fölött lóg a Democlész kardja, hogy örök félelemben éljünk.
Miért lebeg szemünk előtt az elhalt szülők emléke? Ennyi évtized után, miért jelennek meg naponta és egyre gyakrabban? Keresem rá a választ. Keresem. Talán azért, mert olyan korán és hirtelen távoztak, hogy nem volt időnk megbeszélni a hogyan éltünket. A 64 évesen elhúnyt apámnak nem mondhattam meg, hogy mennyire csodáltam erejét, szótlan küszködését a nyomorral, amit a két világháború utánni kommunizmus zúditott ránk. Hogy , milyen áhitattal hallgattam szalmapucolás közben a Köpecbányáról gyalog hazatérés kalandos mozzanatait és,...milyen áhitattal nyeltem le a torokfájás gyógyitására beadott, a bányában ráadott kockacukor petróleummal átitatott darabkáit, tudtam, hogy hősiességemért, kegyetlenül ingerlő volt a petróleum,kapok még egy-két kockacukrot, pedig anyánk, mint családi ereklyét őrizte, még a nehéznél is nehezebb időkre.
Kegyetlen és mostoha világ volt, mégis, most évtizedek távlatából, úgy tűnik tündéri élet, mert kicsivel beértük és örvendeni tudtunk a kicsinek is. Ha nyáron éhesek voltunk, aszomszéd kert alól kiásott csicsókát rágtuk nagy élvezettel és soha nem esett olyan jól semmi, mint a kertünkből leszakitott paradicsom, megnyálazva, hogy ragadjon rá a tenyerünkben nedvesedő só.
Anyámat hogy feledhetném? 57 évesen, megöregedve, ráncosan szivbetegként bélcsavarodással halt meg apám után négy napra. Brassóba indult, a fiú testvéreimhez, onnan kellett volna Almásra jönnie, soha nem ért ide, nem láthatta a helyet ahová fészket akartam rakni, új hazát, házat keresni, hogy itt legyek valahol otthon. Nem igen fogadtak be, úgy őszintén, igazán. Nem olyan nép ez. Talán, mert elkényeztette az élet, meg a nagyjai, mint Szabó Gyula, Bencző Dénes. De, ők, a nagyok, az Almást szeretők, tudjuk-e, hogy élték meg hatalmas almásszeretetük kálváriáját. Szabó Gyulát, az irót, aki, bár Kolozsváron élt, sosem szakadt el Almástól, Havanna fényeihez hasonlitotta a Nagymál, vagy Gálhegye tetejéről oly sokszor szivsazorongva megszemlélt szülőfalut, megörökitette a humorban oly gazdag hagyományokat,elfelejtette a nép, temetésére is kevesen mentek el, mert "Gyula bátyánk irogatott, mi meg nem olvasgattunk",hangulata élt és él még ma is.Művelődési hajlékot neveztek el róla és egy kopjafa áll sirja fölött, "Itt nyugszik SZABÓ GYULA iró".
Bencző, a Pap, Csomafalvára költözött, nem a legmeghittebb körülmények között, lányához. Élve eltemették, már csak eg-két barát, meg az öregek emlegetik, azt az embert, aki 43 évig szolgálta faluszülötteit és egy fejjel nagyobbnak képzelte őket, mint az átlag emberek.
Könyörtelen a sors, gyarló az ember és feledékeny. Ma, már az én munkásságomat sem értékelik. Azt mondják semmit sem tettem, pedig, hej...de hagyjuk, ők is megvénülnek, ők akik azt örökölték, hogy a volt tanárt, osztályfőnököt le kell köpni, pofon kell vágni, meg kell alázni, hogy lelki romjain a mi gyarló lelkietlenségünket emeljük piedesztálra.
Jól elkalandoztam szüleim sirjától, pedig oda vágyom, leülni a betonkeretre, elmélkedni, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen anyám elkékült szája, beesett arcának mély időelőtt megjelent ráncai, köténye alatt összefogott kezeivel hircelve, levegő után kapkodva jött a Tordai szoroson hegyre, hogy utolsó garassait oda adja egyetemre készülő fiának, aki semmit nem tudott visszaadni a rápazarolt életért cserébe.
